Érzelmi szakjogász

·      A törvényektől, igazságszolgáltatástól és az ítélkezéstől elvárható, hogy ésszerű, logikus és érzelemmentes legyen.

·      Ha valakire, vagy valamire azt mondjuk, hogy az érzelmeinek engedett, akkor ezen azt értjük, hogy nem mérlegelte eléggé a lehetőségeket.

·      Az előítéleteknek, részrehajlásnak nincs helye az ítélkezésben.

·      Vagy a szívére, vagy az eszére hallgat az ember.

·      A bírókat nyomatékosan figyelmeztetik, hogy az érzelmek - akár észrevétlenül is 👻 - beszűrődhetnek a az ítélkezésbe, de nekik az a feladatuk, hogy hideg fejjel ennek elejét vegyék.

·      Az érzelmek és a ráció elkülöníthető egymástól.

·      Tiltakozom! Helyt adok! - az érzelmekre ható, vagy a vádlott/áldozat jellemét taglaló bizonyítékokat a bíróság elutasítja.

VISZONT

A bíró feladata, hogy megítélje, vajon a vádlott őszintén megbánta-e tettét, ami súlyos éveket, bizonyos országokban – pl. USA – akár életet vagy halált is jelenthet.

Ezt pontosan vajon mi alapján? Milyen logikus, érzelemmentes, racionális algoritmust hivatottak alkalmazni?

Ezekről a kérdésekről volt szó tegnap este egy másik glasgow-i egyetemen, a Strathclyde-on, ahol Susan Bandes és Kate Rossmanith adott elő a jogban szerepet játszó érzelmekről, bűntudatról és megbocsájtásról.

Bandes, aki egyszerűen csak érzelmi szakjogásznak nevezi magát, bár valószínűleg nincs meg ehhez a címhez a szakvizsgája,  😉arról az ellentmondásról beszélt, amin mi pszichológusok már többnyire túljutottunk, miszerint a szakma elvárja képviselőitől, hogy úgy tegyenek, mintha nem lennének emberek. Hogy fehér lapként végezzék a munkájukat. Mintha el tudna bárki is vonatkoztatni azoktól a tapasztalatoktól, élményektől és értékektől a munkájában, amelyek különben az életét irányítják. Úgy tenni persze lehet ... 

Hogy érzelmek, méghozzá heves érzelmek vannak jelen a bíróságon, azt nem hinném, hogy bárki vitatná. Valahogy mégis mintha azt képzelnénk, hogy a jog emberei ezeken felül tudnak emelkedni. Vagy egyszerűen csak egyszerűbb nem foglalkozni az érzelmekkel, mert azok olyan megfoghatatlanok és mérhetetlenek? Jogi terminusokban leírhatatlanok? Pedig jelenlétüket nem lehet elvitatni, különösen mióta az áldozatok – vagy családtagjaik – a bűntény hatásairól jól megfogalmazott és gyakran igencsak az érzelmekre ható beszédet adhatnak elő (Victim Impact Statement). Hivatalosan ugyan ennek is az információnyerés a szerepe, de aki már hallott ilyen nyilatkozatot, az tudhatja, hogy a száraz tények viszonylag kicsiny szerepet kapnak benne.

A konferenciát hallgatva eszembe jutottak azok az anyák, akik egy narratív terápiás konferencián adtak elő, mint tapasztalati munkatársak. Tőlük a bíróság különböző okok miatt megvonta a gyerekfelügyelet jogát és arról (is) beszéltek, hogy egy felülvizsgálati tárgyaláson semmi esélyük nem volt jót lépni. Ha megpróbálták kizárni az érzelmeket és tisztán, világosan, tényszerűen válaszolni a kérdésekre, akkor a hideg, érzelemszegény bélyeget kapták meg, aki nem is akarja igazán – vagy esetleg csak a segély miatt – a gyerekét. Ha bevonódtak és ne adj isten elsírták magukat, akkor „ilyen labilis anya ugyan hogy is lehetne felelőségteljes támasza egy gyermeknek”.

Bűntudatról kriminológiai és
magánéleti példákkal.

Hasonlóan nehéz a bűntudat kérdése. Ki mondja meg, hogy valaki ’szívből igazán’ megbánta a tettét. Ha valaki bocsánatot kér az elég, vagy ha tördeli a kezét, esetleg elsírja magát? Kate Rossmanith hosszú hónapokat töltött bírósági tárgyalásokon, majd a bírákat kérdezte, vajon miből állapítják meg, hogy valaki megbánta-e a tettét. A válaszok a „látszik” meggyőző érvelésétől a „három gyerekem van, egyből kiszúrom” beton biztos algoritmusáig váltakoztak.

Újabb kérdést vet fel az ártatlanul elítéltek bűntudata. Amíg ugyanis nem mutat valaki megbánást, addig nem jogosult semmilyen börtön-programban részt venni, vagy kedvezményért folyamodni, így a jogtalanul elítéltek súlyosabb büntetést szenvednek el, mint azok, akik bűncselekményt követtek el.

A bírósági leírásokban megengedett érzelmi gyakorlat még az empátia. Az információ szerzésen kívül még erre szolgálna a már korábban említett Victim Impact Statement, vagyis, hogy megérsük – ne adj isten átérezzük? – mit is jelentett az áldozatnak ill. a családjának a bűncselekmény, hogyan változott meg az életük ennek következtében. Kérdés, vajon hasonló empátia megilleti-e az elkövetőt? Szabad-e megérteni – ne adj isten átérezni – az ő érzéseit, helyzetét. Vagy, ahogy az egyik résztvevő tegnap elmondta, az érvényes, amit az egyik bíró mondott neki egy tárgyaláson:

„Ne hagyd, hogy az érzéseid félrevigyenek! Gondolj csak bele, mit érezhetett az áldozat!”

Persze azt is lehet, hogy ez egy ilyen, egyoldalú műfaj. Lehet, csak akkor mondjuk ki ... és akkor kis bakugrással vissza is jutunk a „kriminális karakterhez”, akiről épp  a kriminológia történeti áttekintése kapcsán tanulunk ... és még folytathatnám a gondolatmenetet, de inkább felteszem a postot ... lehet vitatkozni velem J

Bűntudat: A legbelső igazságérzet megnyilvánulása kínzó, nyugtalanító érzés formájában az elkövetett ártalmas cselekedet miatt

... avagy ...

a középosztály luxusa

Az előadók az USA, UK és Ausztrália bírói gyakorlatáról beszéltek. A magyar gyakorlat nem tudom, mennyiben tér el ettől.